Röviden arról, amit csinálok: fél kettőkor kezdek, megnézem a tonna emailemet megkeresem van-e köztük ajánlás egy új hölgyről, ha nincs, akkor nincs sok teendőm, ha van, akkor jön egy kis papírmunka és egyeztetés a csapatommal, hogy megfelelőnek tartják-e a mi részlegünkre. Utána be kell hívnom interjúra (ez csak egy beszélgetés, hogy többet megtudjunk róla, az nem lehet akadály, ha gyatrán beszél angolul), ha ezen is „megfelelt” ajánlunk neki egy szobát. Körbemutatom neki a házat, aláíratok vele vagy 100 papírt, meg elmagyarázom neki a szabályokat (ez kissé nehézkes, ha nem beszél angolul). 6-kor átveszem a recepciót, ez az izgalmasabb része a dolognak. Beengedni az embereket az épületbe, válaszolni a telefonokra, mindenféle ügyes bajos dologra megoldást találni, zenét hallgatni és táncolni a lakókkal, amikor a menedzserek már elmentek, bár sokszor akkor is csináljuk, amikor még ott vannak.
Egyik nap kaptunk adományokat. Étel, ruha, törölköző, szépészeti cuccok. A mentorom kivett egy csokit, hogy ezt mindenképp „tesztelnünk” kell. Miután bekaptam az első kockát, megnéztem a lejárati dátumot…..január 2. ….2014. Hupszika. Nem tudom jobb szóval illetni a történteket, mint KARMA. De most őszintén, ki adományoz lejárt csokit? Megnéztem a zacskóban még sok más egyéb élelmiszer is le volt járva. Úgy gondolják, hogy a hajléktalanoknak már úgyis mindegy?
A pánik gomb esete
Megszólalt. Jobban bepánikoltam magától a hangjától, mint a helyzettől. De gyorsan meg is nyugodtam, mert kiderült, hogy csak a villanykapcsolót kereste az illető.
A főnök
„Meg akartam rúgni a széked, mert azt hittem (nevezzük Zsuzsának- a szerk.) Zsuzsa ül benne. Téged sosem rúgnálak meg csak az őrült németet.”
Ez után a szituáció után kicsit úgy éreztem magam, mint Chandler kollégái a Jóbarátokban, a főnök csak az ő fenekére ver rá a többiek meg mindent megadnának csak, hogy rájuk csapjon. Súlyos megfelelési kényszerben szenvedek. Na jó, de ez egyszeri eset volt és a főnök imád, pumpálj az önbizalmam minden nap. Látja, hogy van bennem mélyen vezetői ambíció és mondta, hogy segít újra előtérbe hozni. Azt is mondta, hogy valamilyen természetes nyugodtság árad belőlem, ami igazán csodálatra méltó valamint, hogy szupersztár vagyok, és nagyon gyorsan tanulok. Ah, az önfényező perceket olvashatták.
Persze van olyan kolléga, aki azt mondta „te olyan vagy, mint Zsuzsa, te vagy a második Zsuzsa”. Én letisztáztam vele, hogy nem a második Zsuzsa vagyok, hanem az első Luca. Néha önkéntelenül is sokat emlegetik az előző önkéntest, ” Zsuzsa nagyon jó, Zsuzsa igazán jól bánik az emberekkel, úgy hiányzik Zsuzsa”. Persze ezt olyan kollégák mondják, akikkel kábé két szót váltottam eddig. Biztos vagyok benne, hogy nem direkt, de drágaságaim, ahogy egy bölcs tanárom mondta: „A szó az fegyver!” és köszönöm, de elég volt az előző önkéntes dicshimnuszából. Magam is látom, hogy milyen nagyszerű lány, nem kell még az óda is.
Szabályok
Vannak ezek a szabályok, hogy megőrizzük a professzionalistást. De nagyon sok lakó mondja, hogy ő nem tud meglenni ebben az épületben sokáig. Érdekes, mert minden kolléga nagyon segítőkész és professzionális, de mégis ez egyfajta hidegséget, távolság tartást sugároz.
A legkedvesebb lakómnak
„Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.”
/Zsoltárok 23: 5-6/
