Miután sikeresen bepakoltam a bőröndömet, eme pakolási szabályokat betartva: http://youtu.be/ajSdnLzobWU, annak örömteli tudatában, hogy jééj 32 kg-ot vihetek fel a repülőre, meglepődve tapasztaltam (Igen. Valóban meglepődtem.), hogy egy 32 kg-os csomagocskát nem leányálom megemelni, de még húzni se!!!
Miután túlléptem ezen a kezdeti válságon, indultunk a reptérre. Először életünkben a tervezett időben! Brávó!
Felértünk. (A kocsiban a Harry Potter 7-et olvastam – másodjára - mert már csak átkozott 40 oldal volt hátra és nem akartam magammal hozni a könyvet.) Csomag leadás. Sírás. Bemenetel a motozásra. Még több sírás. Bent vagyok már a terminálban mikor a legjobb barátnőm felhív, hogy ott áll a 2A-n, mert kijött meglepetésből és hogy, én hol vagyok. Igen, én a 2B-ről mentem be. De integetek neki 50 méterről és telefonon búcsúzkodunk. (Innen is imádlak, hogy kijöttél ez volt a legviccesebb és egyben a legmeghatóbb búcsúm!!)

A Luton reptéren szálltam le. Háromnegyed óra várakozás a csomagra. Kiderül, hogy tök másik szalagon forog a „kis” csomagom. Lekapom. Gyors információ és jegykérés, indulás a Paddingtonra. Busszal robogunk a vasútállomásra (én és az ember nagyságú bőrönd). Leszállás, gyors megérdeklődöm, honnan megy a vonat. Első vágány, huh,ez az. Ó, de nehogy már talajszinten legyen a vágány neeem, ezeknek muszáj a lombkorona szintre tenniük a síneket.  Felrángatom az első emeletre a bőröndöt (komolyan majdnem besírtam). „Mond, hogy itt van az első vágány, mond, hogy itt van az első vágány, mond,”….nem ott volt.  Ekkor a semmiből odalép hozzám, egy kedves arab úr, hogy ők azért vannak, hogy segítsenek a nagy csomagokat felvinni a lépcsőn, mert, hogy a lift felmondta a szolgálatot.(Tuti, hogy a mennyből jött!) Szegénykém naivan megkérdezte, hogy nehéz-e…. hah, haver igen, (nem használok csúnya szavakat) nehéz. Ketten felcipeltük. Még azt is megmondta, hol kell majd átszállnom a metróra. Isten áldja! Leszálltam az adott helyen, kérdezősködtem hol a metró. Felszálltam egyre, utána leszálltam utána egy másikra utána egy harmadikra és végül meg is érkeztem a Paddingtonra.  (Ne felejtsük el, hogy mindezt a kis cukorzsákkal az oldalamon!)

Vártam egy kicsit a főnökömre, (igazából kavarogtam összevissza). Elhúztam a bőröndöt a munkahelyig, bemutatkoztam pár kollégának. Majd birtokba vettem a jó kis szállásom, ami 30 másodpercre van a munkahelytől. (A másodikon van…..tudjátok, a karom és a bőrönd és a második emelet nem kompatibilis egymással,de a főnök segített.)

Miután mindenkit biztosítottam a sikeres megérkezésemről és begyűjtöttem némi elemózsiát, hulla fáradtan azzal a boldog gondolattal tértem nyugovóra, hogy legközelebb csak július 3-án kell lecipelnem a frigyládámat…