…ami nem vagyok. Talán kicsit csökkent a motivációm, vagy annyi minden történt, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Vagy, mert elég stresszesek a hetek. Mindegy is, a lényeg, hogy itt vagyok és hozok egy újabb történetet.  

Kezdjük talán ezzel: Decemberben kiderült, hogy mindhárom kollégám el szándékozik hagyni a mi kis munkahelyünket. Az egyikük Skóciába költözött, a másik Boszniába költözött, a harmadik meg pihenésre költözött… Miután felépültem a kezdeti sokkból és letöröltem az arcomról a könnycseppeket, hazamentem Magyarországra két hétre. Visszatértemkor azzal fogadtak, hogy ez a „pihenő” kolléga utolsó napja és ma lesz a búcsú buli.  Összegyűltünk egy kis indiai étteremben, ettünk finom vacsorát 18 fontért (hah, enyhe infarktus).
Mivel mindannyian törtető karrierista nők, elhatározták, hogy szellemi versenyben mérik össze a tudásukat. A kolléganő be is dobta a mumus szót, hogy FI-ZI-KA! Nah, mondom, most kezd ez igazán izgalmas lenni - számítottam itt ilyen kérdésre, hogy a szubatomikus részecske, hogyan ejti csapdába a pozitront, vagy valami hasonló szaftos drágaságra, ráadásul angolul-, de kicsit túl nagyra tettem a mércét.  Ezzel álltak elő: bolygók. Hmm, azt nem tudtam, hogy okosabb vagy, mint egy ötödikest játszunk. Nem, egyáltalán nem akarom leszólni őket. Nem mintha én okosabb lennék bármelyiküknél is, és nem mintha én kapásból elszavaltam volna Newton első törvényét country stílusban, csak vicces volt látni a szemükben a szenvedélyt és a versenyszellemet, utána feltesznek egy ilyen kérdést, hogy sorold fel a bolygókat. Ezek után rátértek a nyelvtanra (én megint elhamarkodottan lelkendeztem). Megvitatták, hogy mi az ige és mi a melléknév. Olyan édesek! Az tény, hogy szép esténk volt (18 fontért..höh, még jó)!

Azóta a másik két kolléga is elhagyott bennünket. Mindez annyi pozitívummal járt, hogy megörököltem az alább található hatalmas bögrét.  

Hiányoznak....


A jövőben igyekszem rendszeresebben írni, de nem ígérek semmit. MUHAHA

Röviden arról, amit csinálok: fél kettőkor kezdek, megnézem a tonna emailemet megkeresem van-e köztük ajánlás egy új hölgyről, ha nincs, akkor nincs sok teendőm, ha van, akkor jön egy kis papírmunka és egyeztetés a csapatommal, hogy megfelelőnek tartják-e a mi részlegünkre. Utána be kell hívnom interjúra (ez csak egy beszélgetés, hogy többet megtudjunk róla, az nem lehet akadály, ha gyatrán beszél angolul), ha ezen is „megfelelt” ajánlunk neki egy szobát.  Körbemutatom neki a házat, aláíratok vele vagy 100 papírt, meg elmagyarázom neki a szabályokat (ez kissé nehézkes, ha nem beszél angolul). 6-kor átveszem a recepciót, ez az izgalmasabb része a dolognak. Beengedni az embereket az épületbe, válaszolni a telefonokra, mindenféle ügyes bajos dologra megoldást találni, zenét hallgatni és táncolni a lakókkal, amikor a menedzserek már elmentek, bár sokszor akkor is csináljuk, amikor még ott vannak.

Egyik nap kaptunk adományokat. Étel, ruha, törölköző, szépészeti cuccok. A mentorom kivett egy csokit, hogy ezt mindenképp „tesztelnünk” kell. Miután bekaptam az első kockát, megnéztem a lejárati dátumot…..január 2. ….2014. Hupszika. Nem tudom jobb szóval illetni a történteket, mint KARMA.  De most őszintén, ki adományoz lejárt csokit? Megnéztem a zacskóban még sok más egyéb élelmiszer is le volt járva. Úgy gondolják, hogy a hajléktalanoknak már úgyis mindegy?

A pánik gomb esete

Megszólalt. Jobban bepánikoltam magától a hangjától, mint a helyzettől. De gyorsan meg is nyugodtam, mert kiderült, hogy csak a villanykapcsolót kereste az illető.

A főnök

„Meg akartam rúgni a széked, mert azt hittem (nevezzük Zsuzsának- a szerk.) Zsuzsa ül benne. Téged sosem rúgnálak meg csak az őrült németet.”
Ez után a szituáció után kicsit úgy éreztem magam, mint Chandler kollégái a Jóbarátokban, a főnök csak az ő fenekére ver rá a többiek meg mindent megadnának csak, hogy rájuk csapjon. Súlyos megfelelési kényszerben szenvedek. Na jó, de ez egyszeri eset volt és a főnök imád, pumpálj az önbizalmam minden nap. Látja, hogy van bennem mélyen vezetői ambíció és mondta, hogy segít újra előtérbe hozni.  Azt is mondta, hogy valamilyen természetes nyugodtság árad belőlem, ami igazán csodálatra méltó valamint, hogy szupersztár vagyok, és nagyon gyorsan tanulok. Ah, az önfényező perceket olvashatták.

Persze van olyan kolléga, aki azt mondta „te olyan vagy, mint Zsuzsa, te vagy a második Zsuzsa”. Én letisztáztam vele, hogy nem a második Zsuzsa vagyok, hanem az első Luca. Néha önkéntelenül is sokat emlegetik az előző önkéntest, ” Zsuzsa nagyon jó, Zsuzsa igazán jól bánik az emberekkel, úgy hiányzik Zsuzsa”. Persze ezt olyan kollégák mondják, akikkel kábé két szót váltottam eddig. Biztos vagyok benne, hogy nem direkt, de drágaságaim, ahogy egy bölcs tanárom mondta: „A szó az fegyver!” és köszönöm, de elég volt az előző önkéntes dicshimnuszából. Magam is látom, hogy milyen nagyszerű lány, nem kell még az óda is.

Szabályok

Vannak ezek a szabályok, hogy megőrizzük a professzionalistást. De nagyon sok lakó mondja, hogy ő nem tud meglenni ebben az épületben sokáig. Érdekes, mert minden kolléga nagyon segítőkész és professzionális, de mégis ez egyfajta hidegséget, távolság tartást sugároz.

A legkedvesebb lakómnak

„Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.”                    

                                                                                                                             /Zsoltárok 23: 5-6/

15-én (hétfőn) kezdődött az első konferencia. 3-an vagyunk itt új önkéntesek útra is keltünk, hogy elérjük a vonatunkat. Először kicsit zavarba jöttünk, hogy hol is vagyunk, magyarul rossz helyen szálltunk fel a metróra, ezért át kellett szállni egy másikra, ami aztán 20 röpke perc alatt át is szállított minket a vasút állomásra (és még mindig csak az első zónában voltunk). Fél óra vonatozás után meg is érkeztünk Broxburnbe. Innen taxikkal átszállítottak minket a konferencia helyszínére Hoddesdonba a High Leigh Conference Centrebe. Ide:

Mialatt a többiek magukhoz vették az elhagyhatatlan teát és süteményeket, addig én elvonultam a négyszemközti beszélgetésre a fogadószervezet munkatársával. Sikeresen otthon hagytam az egyetlen dolgot, egy check listet, amit oda kellett volna adnom. Sebaj. Majd postázom. Utána mind összegyűltünk a Meggy szobában (Cherry room) az eligazításra. Elmondták például, hogy nem lehet ételt behozni az épületbe. Még az ebédlőből se vihetsz fel a szobádba egy süteményt vagy almát. Kicsit későn szóltak, mert már 2 órája ott lapult egy dupla csokis ’Pain chocolat’ a táskámban.
A kaja valami eszméletlen jó volt. Jobbnál jobb angol különlegességeket tálaltak elénk. Nagy örömömre édességből se volt hiány, egyik délben háromféle desszert csodád kínáltak, én szépen végigkóstoltam az összeset: csokoládé mousse, banános karamellás pite valami finom habbal, panna cotta. Ah, hiányzik, hogy tömjenek, mint egy libát.
A hatalmas kert tele van nyúl üreggel, és ha szemfülesek vagyunk, gyönyörködhetünk az ugrándozó popsikban. Mondjuk az kevésbé örvendetes, hogy minden tele van „csoki” tojásokkal (még nincs Húsvét) és az még kevésbé örvendetes, hogy nem tudom őket megsimogatni. A fű olyan puha volt, mintha mocsárban lépkedne az ember. Figyelem, ha süllyedni kezd a lábad, akkor tényleg mocsárban vagy!

Egyszer miközben sétálgattam a kertben, észrevettem, hogy egy lufi erősen közelít a talajszint felé. Beleakadt egy fába, ami szépen lepasszolta a földre én odafutottam és elkaptam. Így lett ez az enyém ez a hatalmas ezüst drágaság. Nézzétek, hogy uralja a szobámat:

Két dolog motoszkált a fejemben. Ez a lufi vagy egy szülinapról, vagy egy lánybúcsúról szökött meg.....

Az további napokban tanultunk a kultúráról, arról, hogy hogyan gazdálkodjunk a pénzünkkel, hogyan osszuk be az időnket, ösztönöztek minket, hogy vállaljunk aktív szerepet egy templomban, csapatépítő játékokat játszottunk. Három csoportra osztottak minket. Minden csapat kapott egy feladatot. A miénk az volt, hogy adjuk elő a Rómeó és Júliát és bárhogy csavarhatjuk a sztorit. Az én ötletem az volt, hogy vegyük Harry Potteresre a figurát, és Mercutio meghalhatna a MerCrucio átoktól („Miééért?? Mer’Cruciooo!!”)…..mondhatom senki se értékelt. Ezért inkább csináltunk(tak) egy talk showt, amiben zombiként visszatért Rómeó és Júlia és mindenkit táncra bírtak Michael Jackson Thirllerjére.  Megpróbáltak betanítani maguknak egy koreográfiát. Tudod, amikor túl sok dudás van egy csárdában és te jobbnak érzed nem kötözködni. Na, én pont ezért nem közöltem velük, hogy 13 évig táncoltam.
Azért nagyon jó este volt, a másik csapat tanított nekünk egy skót táncot, tökéletes megkoronázása volt a hétnek.
A helyi kocsmáros is szép bevétellel zárt.

Gútn Ábn!

Röpke 40 perc alatt besétáltunk a Buckingham-palotához.  

De úgy tűnt Prince Harry nem akarja, hogy bemásszak……., hát akkor „..nyisd ki Harry kapudat, kapudat, hadd kerüljem váradat, váradat..”!!

A táncoló őr már- sajna- eltáncolt boldogabb vidékekre…,izgalmasabb állásokba…
Aki lemaradt volna róla: https://www.youtube.com/watch?v=5D9Z-zSFPQI

Már napok óta szemezek egy matraccal a házam előtt. (Vendégeim kényelméért.) De akkora, hogy egyedül nem bírom el, nem mintha hozzányúltam volna. Nővérem beijesztett, hogy biztos tele van bogárral. Innen üzenem, hogy akkor csak a palacsinta vastagságú jóga matrac marad és nem amerikai palacsintára gondolok!! 

Pénteken kaptam egy e-mailt, hogy nagyon fontos „Meeting” 5-kor. Kiderült, hogy ez álcázott iszogatás a szomszédos kocsmában. A kollégák oltári jó fejek, mindenki akkora egyéniség, nagyon menő, belevaló csajok.
 
Szombaton elmentünk egy 80-as 90-es évek buliba. Ahogy teltek az órák egyre többen és többen lettünk. És az emberek egyre illumináltabb állapotba kerültek. Főleg a fiúk. Egy srác úgy gondolta megkérdezi mi a helyzet? Na, már most vannak olyan szerencsések, akiknek áthatol a hangjuk a másik fülébe, bármilyen zaj van. Én nem ilyen ember vagyok. Az én hangszínem nem megfelelő ahhoz, hogy túlkiabáljak egy 200 decibellel harsogó zenét. Ha meg is próbálom, akkor agresszívnek vagy idegesnek tűnhetek főleg, ha angolul csinálom. Miután negyedjére sikerült elmagyarázni a fiúnak, hogy kösz jól vagyok, Ő elkezdett túl bátran viselkedni, én meg egy kis finom lökéssel az értésére adtam, hogy „not interested”. Viszont, egy enyhén bódult állapotban lévő fiatalember nem biztos, hogy meg tudja őrizni az egyensúlyát az én kis finom lökésemtől. Hát, ő nem is tudta megőrizni, így a földön landolt. Ijedtemben gyors felsegítettem. Ezután a barátja leszedte rólam, de ebben a nagy rángatózásban újból eltaccsolt szegényem. Utána még 5 percig bepróbálkozott a körülötte lévő összes lánynál, végül egy biztonsági kivezette.
Mindent műanyag poharakban szolgálnak fel és sokszor a pohár a tartalmával együtt a földön landol. Ez egy olyan elegyet alkot, amit én csak Undorí-tónak hívok, mert valóban undorító. Mintha egy ragacsos tóban lépkedne az ember fia.  Ez a gif írja le legjobban az érzést:

Képzelhetitek mennyire élvezetes így a tánc….
Mindent összevetve ez egy nagyon jó este volt.

Itt még annyira meleg van, hogy nyitott ablaknál alszom, mondjuk ehhez nagyban az is hozzájárul, hogy nem tudom becsukni. Nem, nem a mozgáskoordinációs képességeimmel van baj, egyszerűen csak szorul. Majd valami férfierőt megpróbálok ugrasztani ez ügyben....

Még mikor befelé vonatoztam a reptérről láttam egy plakátot, hogy 7-én (vasárnap) biciklitúra lesz Brightonba. Meglestem, hogy mennyire is van tőlem ez a Brighton. Csináltam egy gyors pro és kontra tervet. 

Pro: - szép, van tenger, van móló, van egy vidámpark a mólón
Kontra: 56 mérföld biciklivel, nincs biciklim

Hm, azt hiszem ez gyorsan el is dőlt. 
(Azért egyszer elmegyek..vonattal :P)

De akkor mit is csináljunk a hétvégén? Menjünk el Greenwichbe a Tall Ships Festivalra!

EXPECTATIONS:

REALITY:

De azért nagyon jó volt! Láttunk ilyet is, csak sajnos nem a vízen volt, mert ez egy múzeum.

Voltunk egy nagyon szuper kis fűszer kertben:

Ez a Greenwich Parkban van. Fantasztikus a masszív fűszerillat. Bedörzsöltem az egész tástemet.

Jack Sparrow is megtisztelte az eseményt jelenlétével:

És a legcukibb dolog amit láttunk................

..................................igen, a lány párducmintás topánkája!!!!!!!!! 

Elmentem a boltba venni alapvető élelmiszereket, mint például vajat. Csak egyetlen egy vaj volt 1 font alatt, gyors meg is vettem. Láttam raja, hogy „Salted”, vagyis hogy sózott. Gondoltam, tuti még lekvárt is kenhetek rá, biztos csak só ”aroma” vagy valami.  Ahh én naiv lélek… ez a tömb selymes puhaság olyan, mint ha a tengervíz keményített, és pasztőrözött tejjel „higított” (azért van idézőjel, mert a són kívül más nem érvényesül) verziója lenne. Konkrétan érzem, ahogy pezseg az arcom, ha egy késhegynyit lenyelek. ( Mindegy, rizshez még jó lesz!)
Vettem egy akkora újságot, amit szerintem júliusra be is fejezek. Csak sajnos akkor már nem lesz alkalmas egy szezon végi vásár… :(
Beszereztem egy angol mobilt is, amit 7 napja nem kellett töltenem, (mert még mindig 4 csíkot mutat az aksi)varázslatos!!!

Találtam buszjegyet Edinburghba 1 (azaz egy) fontért.
Reakció:

(én vagyok a nő)

  Az első hétről ezt a következtetést vontam le: Angela egy igazi kis andzsalka.

Szerdán kezdődött a felkészítésünk. Ismerkedés az épülettel, a munkatársakkal, a pánik gombbal!! (bíztató)…
Beszéltünk arról is, hogyan ne legyen kihívó a viselkedésünk. Először az ugrott be ne viseljünk dekoltált (dekó) ruhát, de utána rájöttem, hogy KIRÍVÓ viselkedésről beszélünk, ráadásul egyáltalán nem rólunk, dolgozókról, van szó, hanem a lakókról…..sebaj.

Aztán első nap este  kitaláltuk, hogy elmegyünk bulizni. A két spanyol lánynak már jó kapcsolatai vannak, mondták, hogy lesz ingyen szusi meg ital. Húzzunk magas sarkút és öltözzünk ki. Úú ingyen úú de jó, menjünk!!! 20 percet várok a metrónál a lányokra… megjönnek, indulunk, megtaláljuk az összekötő csávót. Várunk egy lányra 15 percet meg még kettőre 10 percet, (ez úgy megy, hogy vannak olyan hapsik, akik begyűjtik a lányokat, hogy menjenek be abba a buliba és utána kapnak valami jutalékot, annak függvényében, hogy hány lányt hoztak). Beállunk a sorba. Mi következünk.  Egy igazán helyehuja kis nő megszámol és felmér minket, megfelelő husikák vagyunk-e a bárba. Bemegy, kijön, beengedi a két lányt, akikre 25 percet vártunk utána mondja, hogy már csak 3 embert tud beengedni, amikor még 8-an álltunk ott a csapatból. A lány, akire 15 percet vártunk hátra fordul, azt mondja „sorry” és bemegy. Ez után a kisebb sokk után mi végül kinyögtük, hogy egymás nélkül nem megyünk be és Julia Robertshez hasonló eleganciával elvonultunk.

Enyhén megalázva, de azért jó kedvvel utaztunk hazafelé egy piros emeletes buszon az Oxford Streeten.

Csütörtökön és pénteken is folytatódott a képzésünk. Olyan mennyiségű információt próbálnak átadni 5 nap alatt, amit mások évek alatt szereztek meg. De azt mondják idővel jobb lesz. Kábé olyan az agyam, mint egy lazacos szusi. Ennek a kocsonya agy állapotnak köszönhetően sikeresen letöröltem az iPodomról az összes zenét. Igen, én az iTunes mester… „szinkronizálás az új számítógéppel, persze, törlés.. igen, miért ne…oké”…. meglepődés. Sírás. (Mert, hogy ezen a laptopon, még nincs semmilyen zene, ráadásul az internet kicsit fostos.)

Pénteken voltunk sétálni a városban, begyalogoltunk az Oxford Streetre, rá is akadtunk a Selfridges nevű bevásárló központra. Ez nem akármilyen plizi-pláza, itt a felső 10 ezer vásárol (és tényleg vásárol, mert hogy rengetegen gondolták úgy, hogy ma van pár milliójuk feleslegbe). Mi is majdnem vettünk 400 ezerért egy életnagyságú plüss, fehér szarvast, de aztán mégse.  
Hugo Bossnál pedig igazán érdekes Hugo Basso (elnézést) vízilovakra akadtunk.

Nem mondom, hogy nem csábultam el egy pillanatra se….(hírnév, csillogás, fénykardok sity-suty), de szomorú, hogy hány ember vesz magának milliókért kabátot. Mi meg ott álltunk tetőtől talpig Hádában…., igen, jól olvastad nem Prádában, Hádában!!

Miután sikeresen bepakoltam a bőröndömet, eme pakolási szabályokat betartva: http://youtu.be/ajSdnLzobWU, annak örömteli tudatában, hogy jééj 32 kg-ot vihetek fel a repülőre, meglepődve tapasztaltam (Igen. Valóban meglepődtem.), hogy egy 32 kg-os csomagocskát nem leányálom megemelni, de még húzni se!!!
Miután túlléptem ezen a kezdeti válságon, indultunk a reptérre. Először életünkben a tervezett időben! Brávó!
Felértünk. (A kocsiban a Harry Potter 7-et olvastam – másodjára - mert már csak átkozott 40 oldal volt hátra és nem akartam magammal hozni a könyvet.) Csomag leadás. Sírás. Bemenetel a motozásra. Még több sírás. Bent vagyok már a terminálban mikor a legjobb barátnőm felhív, hogy ott áll a 2A-n, mert kijött meglepetésből és hogy, én hol vagyok. Igen, én a 2B-ről mentem be. De integetek neki 50 méterről és telefonon búcsúzkodunk. (Innen is imádlak, hogy kijöttél ez volt a legviccesebb és egyben a legmeghatóbb búcsúm!!)

A Luton reptéren szálltam le. Háromnegyed óra várakozás a csomagra. Kiderül, hogy tök másik szalagon forog a „kis” csomagom. Lekapom. Gyors információ és jegykérés, indulás a Paddingtonra. Busszal robogunk a vasútállomásra (én és az ember nagyságú bőrönd). Leszállás, gyors megérdeklődöm, honnan megy a vonat. Első vágány, huh,ez az. Ó, de nehogy már talajszinten legyen a vágány neeem, ezeknek muszáj a lombkorona szintre tenniük a síneket.  Felrángatom az első emeletre a bőröndöt (komolyan majdnem besírtam). „Mond, hogy itt van az első vágány, mond, hogy itt van az első vágány, mond,”….nem ott volt.  Ekkor a semmiből odalép hozzám, egy kedves arab úr, hogy ők azért vannak, hogy segítsenek a nagy csomagokat felvinni a lépcsőn, mert, hogy a lift felmondta a szolgálatot.(Tuti, hogy a mennyből jött!) Szegénykém naivan megkérdezte, hogy nehéz-e…. hah, haver igen, (nem használok csúnya szavakat) nehéz. Ketten felcipeltük. Még azt is megmondta, hol kell majd átszállnom a metróra. Isten áldja! Leszálltam az adott helyen, kérdezősködtem hol a metró. Felszálltam egyre, utána leszálltam utána egy másikra utána egy harmadikra és végül meg is érkeztem a Paddingtonra.  (Ne felejtsük el, hogy mindezt a kis cukorzsákkal az oldalamon!)

Vártam egy kicsit a főnökömre, (igazából kavarogtam összevissza). Elhúztam a bőröndöt a munkahelyig, bemutatkoztam pár kollégának. Majd birtokba vettem a jó kis szállásom, ami 30 másodpercre van a munkahelytől. (A másodikon van…..tudjátok, a karom és a bőrönd és a második emelet nem kompatibilis egymással,de a főnök segített.)

Miután mindenkit biztosítottam a sikeres megérkezésemről és begyűjtöttem némi elemózsiát, hulla fáradtan azzal a boldog gondolattal tértem nyugovóra, hogy legközelebb csak július 3-án kell lecipelnem a frigyládámat…