15-én (hétfőn) kezdődött az első konferencia. 3-an vagyunk itt új önkéntesek útra is keltünk, hogy elérjük a vonatunkat. Először kicsit zavarba jöttünk, hogy hol is vagyunk, magyarul rossz helyen szálltunk fel a metróra, ezért át kellett szállni egy másikra, ami aztán 20 röpke perc alatt át is szállított minket a vasút állomásra (és még mindig csak az első zónában voltunk). Fél óra vonatozás után meg is érkeztünk Broxburnbe. Innen taxikkal átszállítottak minket a konferencia helyszínére Hoddesdonba a High Leigh Conference Centrebe. Ide:

Mialatt a többiek magukhoz vették az elhagyhatatlan teát és süteményeket, addig én elvonultam a négyszemközti beszélgetésre a fogadószervezet munkatársával. Sikeresen otthon hagytam az egyetlen dolgot, egy check listet, amit oda kellett volna adnom. Sebaj. Majd postázom. Utána mind összegyűltünk a Meggy szobában (Cherry room) az eligazításra. Elmondták például, hogy nem lehet ételt behozni az épületbe. Még az ebédlőből se vihetsz fel a szobádba egy süteményt vagy almát. Kicsit későn szóltak, mert már 2 órája ott lapult egy dupla csokis ’Pain chocolat’ a táskámban.
A kaja valami eszméletlen jó volt. Jobbnál jobb angol különlegességeket tálaltak elénk. Nagy örömömre édességből se volt hiány, egyik délben háromféle desszert csodád kínáltak, én szépen végigkóstoltam az összeset: csokoládé mousse, banános karamellás pite valami finom habbal, panna cotta. Ah, hiányzik, hogy tömjenek, mint egy libát.
A hatalmas kert tele van nyúl üreggel, és ha szemfülesek vagyunk, gyönyörködhetünk az ugrándozó popsikban. Mondjuk az kevésbé örvendetes, hogy minden tele van „csoki” tojásokkal (még nincs Húsvét) és az még kevésbé örvendetes, hogy nem tudom őket megsimogatni. A fű olyan puha volt, mintha mocsárban lépkedne az ember. Figyelem, ha süllyedni kezd a lábad, akkor tényleg mocsárban vagy!

Egyszer miközben sétálgattam a kertben, észrevettem, hogy egy lufi erősen közelít a talajszint felé. Beleakadt egy fába, ami szépen lepasszolta a földre én odafutottam és elkaptam. Így lett ez az enyém ez a hatalmas ezüst drágaság. Nézzétek, hogy uralja a szobámat:

Két dolog motoszkált a fejemben. Ez a lufi vagy egy szülinapról, vagy egy lánybúcsúról szökött meg.....

Az további napokban tanultunk a kultúráról, arról, hogy hogyan gazdálkodjunk a pénzünkkel, hogyan osszuk be az időnket, ösztönöztek minket, hogy vállaljunk aktív szerepet egy templomban, csapatépítő játékokat játszottunk. Három csoportra osztottak minket. Minden csapat kapott egy feladatot. A miénk az volt, hogy adjuk elő a Rómeó és Júliát és bárhogy csavarhatjuk a sztorit. Az én ötletem az volt, hogy vegyük Harry Potteresre a figurát, és Mercutio meghalhatna a MerCrucio átoktól („Miééért?? Mer’Cruciooo!!”)…..mondhatom senki se értékelt. Ezért inkább csináltunk(tak) egy talk showt, amiben zombiként visszatért Rómeó és Júlia és mindenkit táncra bírtak Michael Jackson Thirllerjére.  Megpróbáltak betanítani maguknak egy koreográfiát. Tudod, amikor túl sok dudás van egy csárdában és te jobbnak érzed nem kötözködni. Na, én pont ezért nem közöltem velük, hogy 13 évig táncoltam.
Azért nagyon jó este volt, a másik csapat tanított nekünk egy skót táncot, tökéletes megkoronázása volt a hétnek.
A helyi kocsmáros is szép bevétellel zárt.

Gútn Ábn!