Szerdán kezdődött a felkészítésünk. Ismerkedés az épülettel, a munkatársakkal, a pánik gombbal!! (bíztató)…
Beszéltünk arról is, hogyan ne legyen kihívó a viselkedésünk. Először az ugrott be ne viseljünk dekoltált (dekó) ruhát, de utána rájöttem, hogy KIRÍVÓ viselkedésről beszélünk, ráadásul egyáltalán nem rólunk, dolgozókról, van szó, hanem a lakókról…..sebaj.

Aztán első nap este  kitaláltuk, hogy elmegyünk bulizni. A két spanyol lánynak már jó kapcsolatai vannak, mondták, hogy lesz ingyen szusi meg ital. Húzzunk magas sarkút és öltözzünk ki. Úú ingyen úú de jó, menjünk!!! 20 percet várok a metrónál a lányokra… megjönnek, indulunk, megtaláljuk az összekötő csávót. Várunk egy lányra 15 percet meg még kettőre 10 percet, (ez úgy megy, hogy vannak olyan hapsik, akik begyűjtik a lányokat, hogy menjenek be abba a buliba és utána kapnak valami jutalékot, annak függvényében, hogy hány lányt hoztak). Beállunk a sorba. Mi következünk.  Egy igazán helyehuja kis nő megszámol és felmér minket, megfelelő husikák vagyunk-e a bárba. Bemegy, kijön, beengedi a két lányt, akikre 25 percet vártunk utána mondja, hogy már csak 3 embert tud beengedni, amikor még 8-an álltunk ott a csapatból. A lány, akire 15 percet vártunk hátra fordul, azt mondja „sorry” és bemegy. Ez után a kisebb sokk után mi végül kinyögtük, hogy egymás nélkül nem megyünk be és Julia Robertshez hasonló eleganciával elvonultunk.

Enyhén megalázva, de azért jó kedvvel utaztunk hazafelé egy piros emeletes buszon az Oxford Streeten.

Csütörtökön és pénteken is folytatódott a képzésünk. Olyan mennyiségű információt próbálnak átadni 5 nap alatt, amit mások évek alatt szereztek meg. De azt mondják idővel jobb lesz. Kábé olyan az agyam, mint egy lazacos szusi. Ennek a kocsonya agy állapotnak köszönhetően sikeresen letöröltem az iPodomról az összes zenét. Igen, én az iTunes mester… „szinkronizálás az új számítógéppel, persze, törlés.. igen, miért ne…oké”…. meglepődés. Sírás. (Mert, hogy ezen a laptopon, még nincs semmilyen zene, ráadásul az internet kicsit fostos.)

Pénteken voltunk sétálni a városban, begyalogoltunk az Oxford Streetre, rá is akadtunk a Selfridges nevű bevásárló központra. Ez nem akármilyen plizi-pláza, itt a felső 10 ezer vásárol (és tényleg vásárol, mert hogy rengetegen gondolták úgy, hogy ma van pár milliójuk feleslegbe). Mi is majdnem vettünk 400 ezerért egy életnagyságú plüss, fehér szarvast, de aztán mégse.  
Hugo Bossnál pedig igazán érdekes Hugo Basso (elnézést) vízilovakra akadtunk.

Nem mondom, hogy nem csábultam el egy pillanatra se….(hírnév, csillogás, fénykardok sity-suty), de szomorú, hogy hány ember vesz magának milliókért kabátot. Mi meg ott álltunk tetőtől talpig Hádában…., igen, jól olvastad nem Prádában, Hádában!!